Egy túrázó története: kéktúra három percben

Az Országos Kéktúra Magyarország legismertebb és talán egyik legnépszerűbb túramozgalmává vált. A jelenleg 1168 kilométeres túraútvonal az ország északi felén vonul végig.

Túramozgalom, hiszen a Magyar Természetjáró Szövetség gondozásában összesen 152 bélyegzőponton kell végig haladnunk. Az itt kihelyezett bélyegzőkkel tudjuk a saját bélyegzőfüzetünkben igazolni az adott szakaszok teljesítését is.

Sok évi tervezés-halogatás után 2017 májusában bepakoltam egy hátizsákba és útnak indultam. Zöldfülű túrázóként sejtettem, hogy sokat fogok majd tanulni és látni, de még az én képzeletemet is felülmúlta az a sok élmény és tapasztalat, ami a teljesítéshez szükséges 46 napban történt velem.

Egyedül indultam el Írott-kőről. Pontosabban Velemből másztam fel Írott-kőig, hogy beüssem az első pecsétemet. A szakaszokat általában 2-4 napos bontásban teljesítettem. Gyakran hosszabb kihagyásokkal. Így sikerült 2019 végén beérnem Hollóházára. A kezdés és befejezés közötti két és fél évben igencsak megváltozott az életem és ezt nagy részben az Országos Kéktúrának is köszönhetem.

Még 2009-ben vásároltam a bélyegzőfüzetemet, de sokáig a fiókban állt. Mindig valamivel racionalizáltam, hogy miért is nincs időm most elkezdeni. Mígnem 2017-ben egyszerre több olyan szakmai és magánéleti válság is beütött az életemben, amire még sosem volt példa. Azok a dolgok, amik korábban érdekeltek, hirtelen értelmüket veszítették.A stressz napi szintűvé vált és kezdte felzabálni a személyiségemet. Ilyenkor elegendő volt edzőterembe járnom vagy egy görbe estét csapnom a barátaimmal, ha ki akartam kapcsolni. Nem igazán hittem a meditációs sportokban vagy tréningekben. Ezek egyszerűen nem működtek nálam. De ezúttal a jól bevált módszerek sem segítettek már. Azt éreztem kicsúszik a talaj a lábam alól. Így indultam hát neki Magyarország (és Európa) első hosszútávú turistaútjának. Amikor pedig befejeztem, ismét optimista voltam, tele új tervekkel és alkotói energiával. Alig vártam, hogy legközelebb már a barátaimat is elhívjam magammal.

A hosszútávú túrázás nemcsak a testi, de a mentális teljesítőképességemre is jó hatással volt. Kiszakadhattam abból a burokból, amiben éltem. Nemcsak gyönyörű tájakat és nevezetességeket láttam, de szomorú vagy inspiráló emberi sorsokat is. A legtöbb bélyegzőhely ugyanis vagy vasútállomásokon, vagy kocsmákban található. Az utóbbi nem csak a csapolt sör miatt volt a kedvencem, hanem mert beszélgethettem a helyiekkel. Kijózanító volt hallani a vidéki magyar emberek napi problémáit és azt ahogyan küzdenek velük. Ez sajnos nem csak a legszegényebb megyékre volt igaz, hanem az egész „vidéki Magyarországra”.

A földrajzi, kulturális és társadalmi felfedezések mellett a lélektani hatásokat kell még kiemelnem.  Közhely, de nekem is a bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy a mai modern ember mennyire eltávolodott a természettől. Meggyőződésem, hogy valahol mélyen, de még félünk is tőle. Pontosabban attól, hogy nem tudjuk irányítani a körülményeket, hanem alkalmazkodnunk kell hozzájuk, mint nekem, amikor először kellett egyedül aludnom az erdőben, amikor először futottam egy vihar elől a Nagy-Hideg-hegy csúcsán a csapkodó villámok között, vagy amikor először kellett úgy igazán szomjaznom, mert elfogyott a vizem a semmi közepén...és még sorolhatnám. Bizony én is sokszor elgondolkodtam azon mik a prioritások az életemben. Nem gondolom, hogy ez egy kész recept és mindenki ugyanígy élheti meg, de azt biztosan állítom, hogy bármely túrázó, akivel találkoztam a „kéken” egyetértett azzal az alapvetéssel, hogy ez egy hatalmas kaland. Az úton mindig történik valami, amiből tanulhat az ember.

A kéktúra teljesítése az egyik legemberibb és legmeghatározóbb élmény volt, ami valaha történt velem.  A túramozgalomnak köszönhetően ismertem meg jobban a természetet, Magyarország nevezetes tájait és a vidék hétköznapi problémáit. Ezen felül kiválóan alkalmas volt arra, hogy kezdőként felkészítsen a hosszútávú túrázás kihívásaira és szépségeire.